Jaj, Manyikám, régen még megboldogult
lánykoromban én is vittem a könyvet mindenfelé, amerre jártam. Sőt még
az utcán is olvastam. Neki is mentem pár embernek olyankor, de nem érdekelt. Habzsoltam a különféle írásokat, és roppant élveztem. Különben is vigyorogjál csak, tudod a mosoly szépít! :-))))))))))))
Most jártam Aranyomnál, és eszembe
jutott valami. Mert most kicsit “irigykedve” olvastam őt. És az előző
bejegyzésemben írtam egy apró mondatot arról, hogy most kicsit
magányosan érzem magam. Hát igen. Pár napja, vagy inkább pár hete egyre
jobban hiányzik egy társ. Mert nincs kivel beszélgessek. Mert már egy
ideje baromira unom, hogy mamával meg a gyerekkel beszélgessek. Dani
este kidől, én meg unalmamban tévét nézek. Olvasnék, de akkor fel kell
kapcsolnom az éjjeli lámpát, ami a fél szobát bevilágítja. És jó lenne
ilyenkor beszélgetni valakivel. Aki nem az anyám, és nem a 4 és fél
éves fiam. Szóval most azért jó lenne ide mellém egy “okosember”.
Akivel beszélgethetek, akivel veszekedhetnék, akivel együtt örülhetnék,
és búslakodhatnék.
De, hát jobb híján marad a blog. Viszont itt nem
szeretek panaszkodni, bár tulajdonképpen nincs is miről. Csak…….