2008 október 11. | Szerző: duma |

 Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Kezdem inkább a rosszabbal, amiért sírok. Egy kicsit csak. Szóval meghalt anyum öccse. Pénteken délelőtt telefonált anyu, hogy Öcsi bátyja csütörtök este a kórházban meghalt. Otthon összeesett, rohammentő vitte el, de már nem tudtak rajta segíteni. A gyilkos kórt is legyűrte, de úgy látszik a szíve legyengült. Öcsi bátyjának a felesége is rákban halt meg lassan 15 éve. A két lányából az egyik Olaszországban dolgozik, pontosabban Szicíliában, a kisebbik pedig Pesten dolgozott. Borzasztóan sajnálom, mert nem volt rossz ember. Bár engem isten igazából nem érintett olyan mélyen, mert csak sima ismerős szinten voltunk, köszöntünk, ha találkoztunk egymással, és kész. Unokahugaimmal is ez a helyzet. De bizony, mikor hazamentem és anyu zokogott a vállamon, bizony elpityeredtem. Mert nem bírom elviselni, ha az embereket sírni látom, főleg, ha ilyen nagy fájdalom és veszteség éri őket. Átéreztem anyu nagy fájdalmát, csak percekig álltunk a nappali közepén. Nem szóltam semmit sem, mit is mondhat ilyenkor az ember. Hagytam, hadd sírjon anyu. Csak érezze, hogy ott vagyok, és vele vagyok, és vele érzek. De ilyenkor döbben mindíg az ember arra, hogy ki tudja mikor döntenek az égiek arról, hogy az életünk folyama hol fog megállni. Egyébként mostanában észrevettem magamon, hogy ami eddig idegesített, az most biztonságot ad. Ez pedig mama horkolása. Néha kicsit bosszantó volt, ahogy esténként hallottam, milyen hangosan is horkol. Pár hete azon kaptam magam, hogy örülök neki. Mert tudom, hogy lélegzik, és ez biztonsággal tölt el. Ha hajnali 4-5 kor felébredek, felnézek és látom az ajtó résein át a tévé fényét, nyugodtabban alszom vissza.

Na, de félre bánat, jön a jó is. Pénteken azért nem hagytam ki az ovóda szüreti mulatságát. Mert, hát Daninak mit is mondhattam volna? Hisz nem ismerte Öcsi bátyját, nem értette volna, most mi is ez a szomorú hangulat otthon. Odaértem fél 4-re az oviba. Az udvaron szőlőlugasokat csináltak, rajta lógtak a fürtök. A nagycsoportosok kis előadást adtak elő, roppant aranyosak voltak. Aztán minden gyerek rohant szőlőt szedni. Darálóba rakták, majd onnan egy kis présbe került, és már lehetett is inni a finom mustot. Daninak annyira nem ízlett, pedig nagyon édes volt. Aztán pedig lehetett venni minden finomságot, csokit, süteményeket, zsákbamacskát. De minden gyereket inkább a játék kötötte le. Jó hangulat volt, de azért fél 6-kor mondtam Daninak, hogy ennyi elég, indulás haza. Ma is csodaszép idő volt, voltunk a játszón délután, még Tomit is elvittem. Együtt mégis csak jobb futkározni, meg hintázni, meg egyébként is. Szedtem vagy 15-21 falevelet és arra gondoltam holnap délelőtt felragasztjuk őket rajzlapra, meg festünk is rá.

Ó, már meg akartam kérdezni tőletek. A ti gyerekeitek hogy eszik a kenyeret? Mert az én édesdrágakicsifiam ugye a héját nem eszi meg. Nem tudom miért, de emlékszem, én sem ettem meg gyerekkoromban. Ez még nem is érdekelne. De, hiába vágom le a kenyér héját, a szélét akkor is ott hagyja. Az okot még nem tudtam megfejteni.